2018-at írunk. Évek óta megkapom már különböző fül-orr-gégészektől, hogy ideje lenne kivenni a garatmandulámat. Minden évben van tüszős mandulagyulladásom, de az antibiotikum-kúra és egy hét betegszabi mindig elégnek bizonyult. 2018 május 1-jei hosszú hétvégéjén ismét arra keltem, hogy nem tudok nyelni, ég a torkom.

Tudtam, hogy négy napot nem fogok tudni így eltölteni, mire eljutok a háziorvosomhoz, szóval fogtam magam, és elindultam a körzeti ügyeletes orvoshoz. 30 fok volt, tűzött a Nap, én semmit sem reggeliztem, mert enni se tudtam. Gyalog 15 perc lett volna, de 38 fokos lázzal nem éreztem magam elég erősnek, hogy eljussak, így villamosra szálltam. 1 megállót kellett mennem. Amikor leszálltam, egy eddig ismeretlen érzés fogott el: nem éreztem a lábamat, mintha nem érezném a teret magam körül. Valahogy átmentem a zebrán, de ott meg kellett kapaszkodnom az egyik épület falában. Nem tudtam, hogy mi történik – szédülök, de ez mégsem az a hagyományos szédülés érzés, hanem egyfajta bizonytalanság, nem érzem a kezemet, nem érzem a lábamat. Rettentően szégyelltem magam, hogy mit gondolnak mások rólam, akik látnak. Mint később kiderült, ez volt az első hipózásom. 

Az épületekbe kapaszkodva valahogy eljutottam az orvosi rendelőbe, ott fel is írtak nekem antibiotikumot, majd az egyik barátnőm jött értem kocsival. Akkor azt hittem, hogy ezt a mandulám okozta, és minden rendben lesz. 

Eltelt egy hét, jobban is éreztem magam. A mandulám rendbe jött. Szombati napon szedtem be az utolsó antibiotikumot. Hétfő reggel viszont egy ismerős érzésre keltem. Megint ég a torkom, lázas vagyok, és a fehér kis pöttyök ismét ott vannak a mandulámon. Ekkor már eljutottam a saját háziorvosomhoz, aki egy újabb hét antibiotikum-kúrát írt fel, kaptam mellé meg egy kiegészítő gyógyszert is. Kérdeztem akkor, hogy biztosan kell-e nekem ennyi antibiotikum, nem lesz-e káros. Azt a választ kaptam, hogy nagyobb bajt is tud okozni a mandulagyulladás, akár a szívizomra is ráhúzódhat, szedjem inkább be. Eltelt akkor egy újabb hét, újabb antibiotikum-kúra. 

A két hét betegség után kezdtem megerősödni, a mandulám is úgy tűnt, hogy rendbe jött. A barátaimmal el is mentünk egy kiállításra az egyik szombati napon. Kisföldalattival mentem, és az Operánál szálltam le. Amint felértem, jött a remegés, a bizonytalanság, a szédülés. Borzasztóan megijedtem, nem értettem, hogy mi történik velem. Ez már biztosan nem a mandula, hiszen az közben teljesen meggyógyult már. 

Pár héttel később egy londoni business tripről hazaérve ismét begyulladt a mandulám. És akkor jöttek a szokásos körök, újabb antibiotikum-kúra, két hónap alatt már a harmadik. El is határoztam, hogy akkor ennek itt véget vetek, lemegy a nyár, és a mandulámmal búcsút intünk egymásnak.

Ezek a rosszullétek mindeközben felsűrűsödtek, a hajam borzasztó módon hullott. Abban az évben november elején volt a műtétem. Azt hittem, hogy minden megoldódott. 

Utána jött az arculcsapás. Volt olyan eset, hogy az egyik haverom jött át vacsira, én főztem, és a vacsora után fél órával bizsergett a lábam, az arcom, megint szédültem, és kapaszkodva tudtam csak a mosdóig eljutni. Több hasonló eset követte egymást, egyszer még mentőt is hívtunk az akkori párommal, mert azt hittem, hogy agyvérzésem van, megint nem éreztem az egyik oldalamat. A mentők végül pánikrohamra fogták, semmi kóros eltérést nem találtak, nem is vittek be. 

És ez volt az a pont, amikor én már romokban voltam lelkileg. Nekem pánikroham? Egy vagány, belevaló csaj vagyok, velem ilyen nem történhet. Átmentem problem solving módba, és akkor elkezdtem utána járni, hogy mit tudok ezzel kezdeni. A háziorvosomhoz elmentem, ő Frontint írt fel. Beszéltem egy pszichológussal telefonon, ő pszichiáterhez irányított át, mert ha gyógyszerrel kell kezelni, az nem az ő területe lesz. Én pedig belül éreztem, hogy nem ez az én utam, ezt nem pánikbetegség okozza. Elkezdtem utána járni, hogy milyen betegségek tudnak ilyen tüneteket okozni. Az egyik barátnőm mesélte, hogy nála inzulinrezisztenciát állapítottak meg pajzsmirigy túlműködéssel, miután neki a látása ment el percekre. 

Azon a ponton már alig mertem a lakásból is kitenni a lábam, annyira féltem a hirtelen rám törő rosszullétektől. Ha muszáj volt elmennem, akkor is taxival mentem, tömegközlekedésre nem mertem szállni. Rendszeresen mondtam le utolsó pillanatban a barátokat, otthon voltam már kisminkelve, felöltözve, de olyan szorongás jött rám a rosszullétek gondolatától, hogy nem tudtam elmenni. Egy teljesen magányos és szürreális élménybe kerültem. A testemet nem éreztem az enyémnek, szégyelltem a problémámról beszélni, a barátaimtól eltávolodtam. 

Ekkor kezdtem el endokrinológust keresni. Amikor a Doktornőhöz bementem, és elmondtam a panaszaimat, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, úgy közölte, hogy ez valószínűleg inzulinrezisztencia. Kiírta a 3 pontos cukor-és inzulinterhelést, mellé egy teljes hormonpanelt is. Amikor visszamentem az eredményemmel, és közölte, hogy bizony ezek a tünetek mind az IR miatt voltak, én elsírtam magam a rendelőjében. Nekem ez a diagnózis a megváltás volt akkor. Hogy van válasz a rosszullétekre, hogy tudtam én, hogy nem pánikbetegségről van szó. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Na de akkor hogyan is tovább?

Felkerestem egy dietetikust, aki pszichológiában is jártas volt, de ő akkor nem tudott vállalni, viszont ajánlott egy másik pszichológust, illetve egy másik dietetikust is. Gyógyszert elsőre nem kaptam, csak a 160 grammos diétát írták fel. Mellette elmentem a pszichológushoz is, aki pedig a traumám feldolgozásában segített. 2 hónap terápia után én már 2019 júniusában a Volt fesztiválon buliztam, és tömegközlekedéssel mentünk ki a fesztivál helyszínére. 

Körülbelül fél évig jártam pszichológushoz, mire ezt a blokkot teljesen sikerült feloldanunk, és már egyáltalán nem okozott gondot tömegközlekedni, vagy egyáltalán kitenni a lábam a lakásból. A 160 grammos diéta pedig a rosszulléteimet szüntette meg. 

Néha még eszembe jut, amikor villamoson ülök, hogy volt idő, amikor ez közel sem volt ennyire természetes. Szeretem magam emlékeztetni rá, hogy soha ne vegyek semmit se készpénznek, és legyek hálás az egészségemért. Manapság már az IR-ért is hálás tudok lenni, mert egy sokkal tudatosabb életmódra sarkallt, és ennek köszönhetően tudtuk páromnál is felfedezni a cukorbetegséget, mielőtt az nagyobb bajt okozott volna.